Sokat köszönhetek a körülöttem élő embereknek, formálnak, alakítanak, ahogy én gyúrom a viaszt. 

Így a szemem láttára változik, bomlik ki a forma és változom közben én is.

A művészeti ágakból a mintázás állt mindig is legközelebb hozzám, és mikor 2001-ben Borsi Sándor mesterem megmérgezett a bronzszobrászat szerelmével, érzem, hogy hazaértem. Minden fizikai nehézség ellenére, ez az, amiben önkifejezésre találtam. Mesterem sűrűn mondja viccesen, "Kriszta, nem akarsz egy másik művészeti területre átevezni? Hiszen mennyivel könnyebb életük van a költőknek, csak papírra és pennára van szükségük!"

De nem tud eltántorítani, ugyanis mikor mintázok, megszűnik az idő, nem érzek éhséget és szomjúságot, valami határtalan béke vesz körül.